Garammente

Alsó-Garammente és Ipolymente

A Dunába torkolló Garam és Ipoly folyók völgyeiben, a köztük húzódó 200-300 méter magas dombokon helyezkednek el a Felvidék legjobb adottságú szőlőtermő területei. Muzsla, Párkány és a környező települések egykor a Neszmélyi Borvidék részei voltak, míg Garamkövesd, Helemba azaz a Kovácspataki „hegyek” és Ipolyszalka a Pest-Nógrád Borvidékhez tartoztak. Ma hivatalosan a Dél-Szlovákiai Borvidék Párkányi, Kürti, Ógyallai és a Nyitrai Borvidék Zselízi akörzeteibe tartoznak ezek a területek, de kulturális hovatartozásukat jobban kifejezi az Alsó-Garammente elnevezés. A Dél-Szlovákiai Borvidék mérete hivatalosan 5.345 hektár, a Nyitrai Borvidék 3.900 hektár, ha kiszakítjuk belőlük az Alsó-Garammentét, egy nagyjából 3.500-4.000 hektár közötti, viszonylag egységes adottságú és kultúrájú borvidéket kapnánk. A történelem folyamán a szőlő- és borkultúrának három pólusa alakult ki: egyházi és főúri birtokok illetve kisebb paraszti pincék. Utóbbiak szép emlékei a többszáz présházból álló pincefalvak, pincesorok Kéménden, Garamkövesden, Kisújfalun. A nagybirtokok kastélyok köré összpontosultak, ezek még ma is megvannak például Bélán, Fűrön, Sárkányfalván, és bár az esztergomi érsekség már nem rendelkezik saját birtokokkal, több családi pince székhelye a valamikori dézsmapincékben található. A vidékhez szerves része az Ipoly jobb partja is, ahol minden falu rendelkezik kisebb-nagyobb szőlőheggyel.

Talajviszonyok és fekvés

A dűlőkben leggyakoribbak a löszös, agyagbemosódásos és Ramann-féle barna erdőtalajok. Barna erdőtalajok elsősorban a Garam folyó bal partján, Zselíztől Garamkövesdig jellemzik a nagyrészt délnyugat-nyugati lejtésű területeket. Garamkövesdtől Helembáig, azaz az Ipoly torkolatáig viszont már vulkanikus eredetű andezit és andezit-tufa az alapkőzet, amelyen elsősorban agyagos lösz és helyenként barna erdőtalaj található. Ez a vulkanikus alapkőzet átnyúlik a Garam alatt a folyó jobbpartján elterülő Nánáig és Hegyfarokig. Egyes dűlőkben andezit-törmelék nehezíti meg a művelést, cserébe viszont igen meleg, szinte mediterrán viszonyokat teremt a nyári időszakban. A Garam jobb partján, Párkánytól nyugatra, a Hegyfarokkal kezdődik az a dombság, amelynek déli, napsütötte oldalait elsősorban lösz, agyagos lösz, agyagbemosódásos barna erdőtalajok, és vályogtalajok jellemzik, némi vulkanikus törmelékkel kiegészülve. Muzsla környékén inkább a lazább lösz, míg Kürtön az agyagos, kötöttebb talajok fordulnak elő. A magas mésztartalom szintén jellemző a vidékre, emiatt szép savú, illatos borok kerülhetnek ki a pincékből. Az Ipoly folyó jobb partjának dűlőinek alapkőzete agyagkő, homokkő, andezittörmelék, kötöttebb talajréteggel: barna erdőtalajjal és agyagos lösszel. A térség legmagasabb pontja a 395 méter magas Keserős-hegy, Garamkövesd mellett, a muzslai Nagyhegy pedig 239 méter. A szőlőterületek általában 100-250 méter tengerszint feletti magasságban helyezkednek el.

Klimatikus viszonyok

A napsütéses órák száma az egész Felvidéken az Alsó-Garammentén, ezen belül is Párkány térségében a legmagasabb, 2.200-2.300-as értéke, 10,2-10,3 Celsius fokos éves átlaghőmérséklete meghaladja a legtöbb nyugat- és észak-magyarországi borvidékét is. Az éves csapadékösszeg mindössze 520-550 mm, azaz kifejezetten száraz. Persze más borvidékekhez hasonlóan itt is sok múlik a mikroklímán, a három folyó (Duna, Garam, Ipoly) és holtágaik vízfelületének hatásán, egy-egy völgy, dűlő fekvésén, egyedi adottságain. Sokat mond az a tény, hogy a kovácspataki természetvédelmi területen (Garamkövesd szomszédságában) olyan, szubmediterrán klímára jellemző növény- és állatfajok fordulnak elő, mint a törpemandula, árvalányhaj vagy éppen a pannon gyík. A Párkány-Muzsla-Kürt vonalában húzódó dombságnak jellemzően a déli, délnyugati fekvésű, nagyon meleg, napos dűlőit használják a borászok, ugyanez a helyzet a Garam bal partján is. Az Ipoly mentének ültetvényei kissé hűvösebbek, keleti tájolásúak. Az utóbbi évek szélsőségesen meleg időjárása kezdi felértékelni a Garam bal partjának főként keleti, északkeleti termőhelyeit is, hiszen ezekben a dűlőkben jobban megőrződnek a savak, gyümölcsös aromák.

Szőlőfajták

A borvidéken 70%-ban fehér, 30% kékszőlő terem. A fajtaszerkezet viszonylag még egységes, a jellemző fehér hármas az Olasz rizling, Zöld veltelini és Peszeki leányka (Királyleányka), legelterjedtebb kékszőlők pedig a Kékfrankos és a Szent Lőrinc. Mellettük hagyományos fajtának számítanak Kürtön az Oportó (azaz Portugieser), Muzslán pedig a Pozsonyi leányka (Leányka) és a Mézes fehér. Utóbbiból már csak elvétve találunk néhány tőkét, ahogyan a filoxéravész előtt igen elterjedt Kadarka, Juhfark, Sárfehér vagy Ezerjó is eltűnt mára. Az utóbbi években egyre nagyobb teret hódít a Rajnai rizling és a Pinot-család, illetve számos új nemesítésű fajta is termesztésbe került (Devín, Morva muskotály, Pálava, Alibernet, Dunaj stb.). Ezeken kívül Traminivel, Chardonnay-vel, Irsai Olivérrel, Cabernet sauvignonnal is találkozhatunk.

Borkultúra, stílusok, borfajták

A felvidéki magyar pincészetek – már csak méretük miatt is – általában kézműves családi birtokoknak számítanak. Egyedi, kis mennyiségű tételeket készítenek, többen az organikus módszerekben, természethű („natúr”) borokban látják a jövőt. Fontosnak tartják a terméskorlátozást, a kímélő növényvédelmet, az adalék- és segédanyagok visszaszorítását. Többen mellőzik a fajélesztőket, és hosszabb héjon erjesztést próbálgatnak, akár fehérborok esetében is. Fontos szerep jut a hordós érlelésnek, így gyakran találkozunk nagy formátumú, testes, tüzes fehérborokkal. Emellett nagyszerű könnyed, illatos fehérek, rozék és gyümölcsös, inkább a szép savakra és eleganciára alapozó vörösborok is jelen vannak. A kisebb birtokok mellett több egykori nagybirtok központja is megújult (fűri, bélai, sárkányfalvi kastélyok), illetve új befektetők is megjelentek Alsó-Garammentén, akik alapvetően a reduktív nemzetközi stílust követik, fajélesztő használattal, nagyüzemi módszerekkel, a borvidéknek egy más arcát mutatva. Fontos kérdés a szőlőfajta-választás is, tehát hogy a jövőben a fent említett öt „alapfajta” továbbra is dominál-e, vagy lassan ez a vidék is szétaprózódik a divatos és könnyebb termelést ígérő egyéb szőlők miatt. Számos érv és vélemény hangzik el. Van, aki vissza akar térni a hagyományokhoz, kérdés, hogy melyikhez? Egészen a filoxéravész előtti (19. század végi) vagy a 60-70-es években kialakult fajtaszerkezethez? Olyan hangok is vannak, hogy inkább teljes erővel forduljunk a világfajták, például a Rajnai rizling és a Pinot noir felé. Esetleg készüljön eredetvédett házasítás a Zöld veltelini-Olasz rizling-Leányka hármasra illetve a Kékfrankos-Szent Lőrinc párosra alapozva?